Stella octangula

Legényéletem kezdetén O.P. mester testvérem elém tartott egy papírból hajtogatott kockát. Úgy véltem, tudom, mi ez, tudom, mit jelképez. Azt a hibátlan, minden oldalán simára csiszolt követ, amellyel hozzájárulhatunk az emberiség és az emberiesség katedrálisának felépítéséhez, összeköttetést teremtve a profán és a szakrális tér között. Az idea, a terv, a megmunkálandó darab modellje tehát megragadhatóan előttem volt a maga háromdimenziós valóságában. Ha megfelelő szögben tartottam, minden irányú kiterjedését beláthattam. A szimbolikája egyszerű: egyenetlenségektől, rafinált ívektől és szögektől mentes oldalai a nagy építménybe való könnyű beillesztést szolgálják. Minden oldala nehézség nélkül illeszkedik egy hasonlóan tökéletesre csiszolt kocka bármely oldalához, együtt pedig szilárd, masszív felépítményt adnak. E tárgyi szimbólumból racionális, önvezető énem már régen feladatot konstruált: önnön erkölcsi tökéletesedésemmel el kell tüntetnem az érdességeket a saját kövemről, hogy ezzel egy olyan építőelemet szolgáltassak a katedrálishoz, amely jó szívvel beépíthető, mert bírni fogja a terhelést, és nem veti le magáról a többiek kövét. Dolgozni kell rajta, de sima ügy.

Ám ekkor mester testvérem kihajtotta a papírkocka egyik oldalát, és így beláthattam a kocka belsejébe. Egy szintén papírból hajtogatott, sokszögű test volt benne, a stella octangula, magyarul csillag-oktaéder; a csúcsai pontosan illeszkedtek a kocka belső éleihez, kitöltötték a rendelkezésre álló teret, mégis, az apró piramidonok bőven hagytak helyet az ürességnek, a Semminek is. Ez az objektum maga volt a téridő megtestesülése, hiszen teljes kiterjedését csakis többszöri elforgatással, azaz az időfaktornak a három térdimenzióhoz történő hozzácsatolásával mérhettem fel. A megismerés tehát csakis spekulatív, emlékező-analogikus módszerrel, az időben korábban megszerzett tudás integrálásával vált lehetségessé. Amikor feltárult a kocka belseje, O. P. testvér mintha Schrödinger macskás dobozát nyitotta volna ki; rányitotta az elmémet a mindent átfogó, isteni valóságra, a minden akár egyszerre is lehetséges kvantumfizikai valóságára, a lényegre, ami a lényemhez illő útra visz, és ezzel a szabadság magasabb fokára emel. Rányitotta az elmémet, és ezzel el is döntötte e lényeg megnyilvánulásának természetét. A kocka egyszerű szimbolikája mindjárt végtelenül összetett szimbólumrendszerré vált, amelyben a kocka határoló lapjai az érzékelhető valóságot jelképezik, a stella octangula pedig azt a belső tartalmat, az anyag szubsztrátumában megbúvó magot, ami átjárást biztosít az érzékelhető és a transzcendens között. A kettő összhangja, szoros illeszkedése pedig - sejtésem és várakozásom szerint - oda vezet, hogy a V.E.N.É.M. magától megnyilvánul, s betölti a piramidonok által szabadon hagyott helyet – lélekkel, szellemmel, szeretettel. Létfontosságú hát, hogy a kövem és a csillag-oktaéder jól illeszkedjen, hogy a kockám határoló lapjai hajlíthatatlan, derékszögű, egyforma méretű és azonosan simára csiszolt felületeket adjanak, mert a kövem nem csupán egy termék, amelyet a sikeres megmunkálás feletti örömmel átadok az építőmestereknek szíves beépítésre, majd hátralépek és csodálom nagyszerű közös alkotásunkat. A kövem én magam vagyok. Vagy mondhatnám úgyis: a kövem az én magom.

Felfogásom szerint kövem minden oldala egy-egy szabadkőműves értéknek felel meg, amelyek egyenként is fontos elemek, de együtt a Királyi Művészet teljességét adják. Forgassuk most meg képzeletben ezt a kockakövet, és vizsgáljuk meg minden oldalát:

1. oldal: Az emberek közötti válaszfalak ledöntése, a testvériség egyetemessé tétele

Számomra ez a szabadkőműves értékrend alappillére. Az egyik legfontosabb megvilágosodásom is e téren esett meg ezalatt a közel másfél évtized alatt, amit a Rendben töltöttem. Engedjétek meg, hogy röviden elmeséljem. Ádámnál kell kezdenem:

Egy ősi zsidó legenda szerint nem Éva volt Ádám első felesége, az Úr korábban egy Lilith nevű nőt teremtett társául. Lilith nem csak gyönyörű, de büszke nő is volt, s önérzetét bántotta a misszionárius póz alávetett szerepe, ezért nem volt hajlandó Ádámmal hálni. Ádám panasszal fordult az Úrhoz, aki meg is rótta a rátarti Lilith-et, engedelmességre utasítva férjével szemben. Lilith azonban neki sem fogadott szót, megsértődött, dühödten kimondta az Úr tiltott nevét, majd távozott a Paradicsomból a sötét oldalra, ahol iszonytatóan gonosz, az éjben fekete denevérszárnyakon száguldó vérszomjas, gyerekgyilkos bestia, az anyák réme vált belőle.

Amióta ismerem ezt a legendát, azóta tartja izgalomban képzeletemet az Úr tiltott nevének kimondása. Mi lehetett ez a tiltott név? Miért tiltott? Miért kellett Lilith-nek kimondania, hogy távozhasson?

Aztán a szkm. szellemi műhelyben a 19. századi nemzetiségeket kezelő magyar birodalmi öntudatot érintő előadást hallgatva hirtelen felmerült bennem egy lehetséges válasz. Gyakorlatilag mindegy, milyen névvel illette Lilith az Urat, a lényeg, hogy a névvel egy címkét ragasztott rá, s ezzel egy korábban nem létező viszonyt teremtett kettejük között. A címkével elkülönítette Istent, mintegy kitépte, kiszakította magából, és eltávolodott tőle. Ettől kezdve a magától értetődő, természetes létezés helyébe egy viselkedési kódex lépett, amely a viszony magatartási szabályait kategóriákba rendezhető fogalmakhoz kötötte. Többé már nem létezhetett az Egy-ség, kétpólusúra szakadt a világ, és mivel az Úr csakis jó lehetett, Lilith-nek szükségszerűen ellenpólusúnak, vagyis rossznak kellett lennie.

A modern és posztmodern társadalmakban ugyanez történik, amikor az emberek megcímkézik embertársaikat: cigány, zsidó, arab, fekete, sárga, fogyatékos, szegény. Nem biztos, hogy bélyegként kezelik ezeket a címkéket, de bizonyos, hogy valamilyen viszonyrendszerben meghatározott magatartásra sarkallja őket. Vagy előítéletesek a címkézettekkel szemben, vagy azt deklarálják, hogy nem befolyásolja őket embertársuk származása, bőrének színe, vallása, vagyoni helyzete. S miközben ezt hangoztatják, ők maguk is tisztában vannak megnyilvánulásuk gesztusértékével, ők maguk is tudják, hogy akaratlanul is KEZELIK ezt a kérdést, ők maguk is érzik, hogy ettől jók, jobbak, mint mások. A mások pedig szükségszerűen ellenpólusúak lesznek, azaz rosszak. És ez hasonlatos Lilith és az Úr viszonyához, amelyben az elkülönülés értelemszerűen és szükségszerűen generálta a gonoszságot. Kövemnek ezt az oldalát addig kívánom csiszolni, amíg képessé nem válok az ítéletes viszony nélküli kapcsolatra embertársaimmal, amelyben nincs szükség a lekezelő birodalmi öntudat gesztusrendszerébe illeszkedő toleranciára, mert nem elviselnem kell őket, nem megtűrni magam mellett, hanem a lelkünket összeforrasztó egységben létezni velük. Mert ahogy József Attila írja: Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.

2. oldal: A szerszámok használata

A szabadkőműves egyik legfőbb törekvése, hogy lelkét és szívét a szép, igaz és jó iránt fogékonnyá tegye; hogy durva kövét – önmagát – a Királyi Művészet követelményei szerint átalakítsa kockakővé, az ész és a szív tökéletességének jelképévé. E törekvését a szabad építőmesterektől megörökölt szimbolikus szerszámok avatott forgatásával teljesítheti be.

A szögmérővel mérjük meg a kocka, a faragott kő helyes alakját, általa lehetünk biztosak abban, hogy stella octangulánk nem kényszerül torzulásra, mert nem vétjük el a 90 fokos szöget. Kockánk nem lehet a legkisebb mértékben sem csálé, nincs hibahatár. Szögmérővel a kezünkben cselekedeteinket a jog, a bölcsesség, az igazság és a kötelesség vezeti.

A körző a testvéri szeretet szimbóluma. Ahogy a körző két szára egy pontból ágazik szét, úgy erednek egy közös pontból a testvérek, bár a különféle szerkesztési, tervezési műveletek közben egymástól akár el is távolodhatnak.

A vízmérő az emberek közötti egyenlőség jelképe. Ahogy a szintezéshez használt víz felszíne is egyenletes, kiemelkedésektől mentes, úgy a testvérek között sincs kiváltságos pozíció. Rangot csakis az egyéni érdem adhat.

A függőón a felülről jövő törvény általi meghatározottságot jelképezi, egyenességet döntéseinkben, ítéleteinkben és tetteinkben.

A szerszámok megfelelő, ügyes használata folyamán a test és a szellem, a profán és a szakrális, az anyagi és spirituális világ egyidejű manifesztációja valósulhat meg, ahogy az az építészet csodáiban gyakorta meg is történik.

3. oldal: A tudás

Az ember alapállása a tudás, a megismerés, a birtokba vétel. Az ember alapállása az igazságkeresés és a logikus gondolkodás. A Bibliában a Teremtő megtiltotta Ádámnak, hogy egyen a tudás fájának gyümölcséből. A vágyvezérelt kutató elme azonban ellenszegül az isteni parancsnak, rendre szakít a fa édes gyümölcseiből, és megingathatatlan, olthatatlan kíváncsisága utat nyit a fénynek, a melegnek, az igazságnak is. A szabadkőműves testvérek őrzik őseik szimbólumokban áthagyományozott tudását, és nem elégszenek meg a modern, funkcionális tudományok ismeretanyagának begyűjtésével, bár jeleskednek a diszciplínákban. A tudásnak a végső, az egyetlen és teljes igazságot magába foglaló stádiumát célozzák meg, azt a titkot, amely sem mondva, sem mutatva nem adható tovább, csupán tapasztalás, átélés által. A tapasztalás pedig beépül életünkbe, át- meg átszővi anyagi és szellemi valóságunkat, állandó változást generál és reagálásra késztet, ugyanakkor az élményszerzésen túlmutató értelmet ad az életnek. Az ilyen dinamikus tudás egyszersmind kötelez is, hatással van létünk minden területére, és törvényszerűen megváltoztatja viszonyunkat a világgal; felelősséget ruház ránk. A szabadkőműves tudás nem merül ki valamely tudományág axiómáinak, összefüggéseinek megtanulásával, melyek személyes életünktől elkülönítve, morális következmények nélküli információként is raktározhatók, katalogizálhatók, átadhatók, újra elővehetők. A műveltség rendkívül fontos mások gondolatainak, a természet törvényeinek megismeréséhez, és bizonyosan elvezet a tudáshoz, de nem azonos vele. Ha például a kör területét kívánom kiszámolni, tagadhatatlanul nagyszerű felfedezés az r2π, de erkölcsileg semmire sem kötelez. A szabadkőműves tudás igen; ez személyes tudás, nem uniformizálható, szorgalommal nem, csak átéléssel tanulható, és így szivárog be egy új szellemi univerzumot keletkeztető titok testünk minden sejtjébe.

4. oldal: Önzetlen jótékonyság, az elesettek támogatása

A szabadkőműves igazságkeresése a társadalmi igazságtalanságok, egyenetlenségek felszámolásának igényével kezdődik. Méltatlanul hátrányos helyzetbe került embertársainknak önzetlenül, hálát vagy ellenszolgáltatást nem várva felajánljuk segítségünket - tehetségünkhöz, lehetőségeinkhez mérten. Adománnyal, munkával, programok szervezésével, alapítványok működtetésével enyhítjük a sors kegyetlenségeit.

Önzetlenül… Milyen egyszerű szó, és mennyire nehéz a tartalmának megfelelni! A közönséges földi halandók ugyanis szeretik, ha jóságuk nem marad észrevétlen, kevésnek érzik, ha csak ők tudnak arról, hogy áldozatot hoztak, hogy jót cselekedtek. Mert ellenszolgáltatást ugyan nem várnak tettükért, megbecsülést, elismerést azonban igen. Olyan ez, mint amikor a viccbéli Joe hajótörést szenved egy gyönyörű szupermodellel, és bár övé lesz a szép nő, mégis boldogtalan, mert a lakatlan szigeten nincs kinek elmesélni a dicső hódítást. Másfél évtizedes vándorlásom alatt rendkívül komoly, kijózanító leckéket kaptam ezen a téren. Az önzetlenség nekem immár azt jelenti, hogy a jótékonyságot, az áldozatvállalást, a teherviselésben való részvételt nem tekintem érdemnek, sem gesztusnak, hanem létezésem közönséges, természetes velejárójának, ami nem érdemel említést. Azaz mégis: a példamutatás szép erényét ugyanis a mély elhallgatás könyörtelenül megfojtaná. Így akként pontosítanám előbbi megállapításomat, hogy nem érdemel dicséretet. A jótékonyságnak láthatónak kell lennie, tudhatónak kell lennie, hogy követőkre találhasson.

5. oldal: Önismeret és bölcsesség, erő és szépség

A szkm. páholy nem három, hanem négy erős oszlopon nyugszik: a bölcsességen, az erőn és a szépségen, és a negyedik, láthatatlan oszlopon, az erkölcsön. A bölcsesség önálló törekvés az igazság megismerésére. A három látható oszlop közül ez a leglényegesebb (nem véletlen, hogy a Főmester képviseli), mert nélküle téves és káros az erő; nélküle nincs szépség, a jónak ezen alárendelt tulajdonsága, ami csak bölcsen használt erővel teremthető meg. A bölcsesség az önismeretben, az erő az önuralomban, a szépség az önnemesítésben áll.

A bölcsesség az önismeretben áll…

Az én szakterületemen létezik egy általános érvényű instrukció: "Ne válj önmagad nézőjévé!" Ez az instrukció nem arra buzdítja a művészeket, hogy ne nézzenek magukba, ellenkezőleg: mélyebben nézzenek magukba, mint ahogy azt kívülről tehetnék, ne csak a felszínt lássák, ne a tetszést keressék, hanem bányásszák elő az egyéniségük mélyén rejlő érzéseket, szenvedélyeket, és szembesüljenek szembesítsenek velük. Ebben a szembenézésben rejlik a drámapszichológia óriási ereje is. Tükröt tart az ember elé, amelyben megláthatja torzulásait, hibáit, és kijavíthatja őket. A szkm. önismeret belső tükre sem arra való, hogy testünk szépségeit és rútságát megmutassa, de ahhoz hasonlatosan tárja fel jó tulajdonságainkat, melyeket fejlesztenünk érdemes, és hibáinkat, melyeket kiküszöbölnünk ajánlatos. E tekintetben is leckét kaptam a páholyban. Az állandó önvizsgálatnak ugyanis nem kell befelé forduláshoz vezetnie. A testvéri szeretet nem túlbecsülhető jelentőségét abban látom, hogy a hibáinkkal való szembesítést nem megaláztatásként éljük meg, hanem a testvéri közösség felelősségvállalásaként irányunkban. Ugyanakkor a testvériség támogatta önvizsgálat nem jelenthet igazodást mások lelkiismeretéhez, akármennyire példaértékűnek tartjuk is. Az önismeret egy egyéni, mindenki másétól különböző út bejárását jelenti, amely során vágyainknak három, végtelen értéket felvenni képes változó permutációjával kell számolniuk: a testi-tudati lehetőségeinkkel, a társadalmi lehetőségeinkkel és a transzcendenciával. A V.E.N.É.M. bőkezű, de nem pazarló, számtalan szabad utat kínál, de nem lesz két azonos út. Egy ember - mint parány - élete nyilvánvalóan nem elegendő az összes variáció kimerítéséhez, parányéletek végtelen sokasága szükséges a bejárható utak bejárásához, s összefűzve az egyetlen Igazság megközelítéséhez. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mi sok tanulással, küszködéssel összerakott világképünk közelebb áll az igazsághoz, mint a többieké. A többieké nem elég átgondolt, vagy idejétmúlt. Nevezhetjük e jelenséget egoizmusnak, önközpontúságnak, és mint jelenség nem is kárhoztatható, hiszen ez a sikerességünk kulcsa. Csakhogy egy új rendszer igazsága nem feltétlenül cáfolata az előzőnek, evolúciós értelemben egymásra épülve csupán a világ teljesebb leírását adják. Fejlődésünkben az elérhető legkívánatosabb cél a lényünkhöz illő út megtalálása.

Bölcsesség akkor fakad az önismeretből, amikor képesek vagyunk felmérni saját utunkat, és hajlandók vagyunk befogadni másokét. Ez a harmónia pedig forrása mind az erőnek, mind a szépségnek, és csakis a negyedik oszloppal, az erkölccsel együtt alkot kongruens rendszert.

6. oldal: Hit, önbizalom

A reguláris szkm-ség megköveteli, hogy higgyünk egy felsőbb hatalom létezésében. A hit a tudatosságba vetett bizalom, így semmiképpen sem kerül ellentmondásba a felvilágosodás racionalizmusával, aminek terjesztése - a humanizmussal együtt - minden szkm. feladata.

Karl Jaspers (1883-1969) német filozófus megkülönböztet hamis és igazi felvilágosodást2. A hamis felvilágosodás csak az értelemre alapoz, nem őrzi - vagy egyenesen elutasítja - a hagyományokat, valamint tud, de nem hisz. Az ész istenítése az igazság kisajátításának melegágya, ami sötétséget teremt, miközben világosságot hirdet, és zsarnokságot szül. Ezzel szemben az igazi felvilágosodás az értelmet csak eszköznek tekinti, nem bálványozza a közösséget, nemzetet, osztályt, vallást, viszont hisz a felsőbb hatalom létezésében. Sőt, nem csak hisz benne, de állítja, hogy Isten bennünk szólal meg. Ha pedig a felvilágosodott emberben a V.E.N.É.M. szólal meg, akkor minden oka megvan rá, hogy a legteljesebb önbizalommal, magabiztossággal nyilvánuljon meg. A szkm. önbizalom elengedhetetlen a világosság győzelméhez, minthogy bármely harc vesztésre ítéltetett az önmagunkba vetett hit nélkül. E tekintetben gyötrően erős hiányosságaim vannak. Első rajzolatomat Hamvas Béla gondolatával kezdtem: "… a tudás, amikor valaki, bárki a sötétségből világosságot teremt, a görcsösségből oldottságot, az elrejtőzésből megnyilatkozást." Magamba, belső tükrömbe nézve a bennem lévő görcsösség és az elrejtőzési hajlandóság azt jelzi, hogy kockakövemnek legalább 4 oldalán még hosszan és sokat kell dolgoznom. De azért alakul.  

(Szerző: N.Zs.)